Pincében
föltárulkozó pincemély
iszamós homályban a kéj
meg-meglibben a gyertyaláng
árnyékot loccsintva alánk
milyen érzéki kép ahogy
a lopót a lyukba dugod
a hordó halkan felsikolt
s adja szűz véreként a bort
A prés mellett
elhal a szüreti ének
búsabbak lesznek a vének
lassan a végére érnek
végére érnek a sornak
ki tudja mit hoz a holnap
vigadnak bezzeg az ifjak
szívükben szerelmet visznek
In vino veritas – hisznek
a szüret ideje ez most
a kádakban mézédes must
sírnak a szemek a présben
piros a levük mint vérem
sorsuk a sorsom így végzem
én is – kell-e hogy értsem
megtelnek a hordók sorban
vulkán ereje a borban
nem is bor az még lőre
de finom bor lesz jövőre
ha letisztul az lesz jó bor
tisztulok én is a költő
jár kezem alatt a töltő-
toll tán még egy emberöltő
s elnyel egy hatalmas gége
kluttyogok párat és vége
bármint lesz nem mondom kár volt
megittam egy-két pohár bort
nem jutok a mennybe holtan
itt mikor ittam ott voltam
Menekülő patak
szomorú voltam mert azt hittem menekül előlem
a gyerekkoromon átmerészkedő kis patak
amely hol bokáig hol térdig és csak ott ahol
elrekesztettük ért nyakig hogy fejest ugorhattunk
tiszta vizébe vagy bolondos kedvünkben hasast
nagy csobbanással csak azért, hogy a parton tébláboló
levetkőzni nem merő lányokat lefröcsköljük mert nincs
szebb zene az ember fülének mint az ő sivalkodásuk
libagágogás és pacsirtaszó különleges kevercse
ma már tudom hogy ez a vézna kis patak a napot
évszázadok óta fuvarozó hullámpocakos Ménes-patak
nem előlem hanem éppen utánam fut állandóan a
nyomomban van utánam hozza nedves fekete klottgatyámat
elém rakja elázott papírhajóimat a kifogott rákokat
hogy ollóikkal lyukat üssenek a feneketlen időre
tükröt tart a múltnak ismerős lányok arcát vélem
látni benne hűsége megható már-már tolakodó
olykor a vízcsap is patakcsobogás hangját idézi
a betonkalickában ahogy meghallom megmarkolom
csuromvizes klottgatyámat le ne csússzon rólam
világ csúfjára a mindenen vihogó lányok előtt
Apám nem
apám versenyt úszik a föld alatt
tizenöt éve nem halad
mégis célba ér
mert a start a cél
apám már végképp gondtalan szabad
nem kényszeríti semmi semmire
megvan nélkülem magára hagy
apám ez nem te vagy
hol hagytad magad
A félreolvasás szépsége
vásároljon fahazát olvasom értetlenkedve
a nagybetűs feliratot a napfényben ázó
óriásplakáton ízlelgetem az ismeretlen
furcsa szót vajon mi lehet a fahaza erdő nyilván
a fák hazája ám hamar kiderül hogy félreolvastam
vaksi szememmel a hirdetést faházról van szó
faházat ugyan nem vennék másfélét sem bár
szívesen elidőznék abban a lepréselt erdőben
ami egy kecses faház gerendáiba deszkáiba szorult
madárcsicsergéssel mohapuha csönddel éjszakánként
talán még a pataknál szomjukat oltó szarvasok kortyolását
is hallanám harkálykopogás ébresztene lombzúgás gyógyítaná
beteg lelkemet saját verseimként tekintenék a fákra
legjobb kötetem az erdő bár megöregszenek a fák is
tűz emészti meg őket hacsak nem faház lett belőlük bútor
híd a patak fölött ha átgyalogolsz rajta hallhatod lépteid
verset idéző ritmusát a fahaza himnuszaként