Karácsonyfák
Amikor a hegyekből lejönnek
a városba a riadt kis fenyők,
hírét hozván a kisded-örömnek,
sejtheted már, hogy áldozatok ők.
Ózöld színük van s gyantaillatuk,
vasfogú fűrész marta meg őket,
míg ideértek, hosszú volt az út,
szánd meg hát e nyúzott kis fenyőket.
Csillagszóró, szaloncukor s gyertya,
az ünnep szokásos kellékei –
A karácsonyfa szomorú, mert a
mi örömünk a végzete neki.
Gábriel
Nem engem látsz ,a tükörképem,
a hang enyém, a szó Övé,
ki nem a föld porában, fényben
jár s idéz majd színe elé.
A boldogság terhét hozom,
testté kellett lennem, oly nehéz.
Sok mindenen csodálkozom:
tudatlanságom mint sűrű méz,
amibe beleragadok,
nem értem én az üzenetet,
teszem ami rám bízatott.
Nem csupán az van ami lehet,
úrnőm előtted megnyílott
a titkok titka, Ő egy veled.
Fénylik mert Arany
Ilyenkor ősszel már korán sötétedik
tanitó néni lámpát gyújt és olvasni kezdi
mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon
messziről lobogva tenger pusztaságon
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem…
hát ez nagyon szép olyan szép hogy
behunyom a szemem és magam előtt látom
ülünk a bátyámmal a kukoricás végében
a hűvösödő éjszakában lobogó tűz mellett
a szemközti dombokon a kukoricát őrzők
tüzei égnek messziről lobogva mint Arany
versében aki ezzel a néhány sorral örökre
megfogott magának olyannyira hogy csaknem
ölre mentem Ferivel a gimnazista fiúval aki vélhetőleg
nemcsak testileg volt izmosabb nálam ő Petőfit
tartotta legnagyobbnak pedig nem is ő írta a Toldit
a Walesi bárdokat Arany meg nem írt János vitézt
sem Szeptember végént és így tovább verscímekkel
lövöldöztük egymást az utolsó versig sajnálom hogy
megöregedve megbölcsülve már nem mondhatom el
Ferinek valójában mindkettőnknek
igaza volt mert miért ne lehetne két legnagyobbunk
különben is nagyra tartották és szerették egymást
ezt olvasva pedig:
ötszáz bizony dalolva ment lángsírba walesi bárd
még Petőfi is elismerően csettintene