Lédával a fehér csöndben
Ady Endre soraira
Megöl a csönd, ez a fehér lepel:
Mellettem fekszel, mégis
oly nagy a távolság.
Árnyék-falakra írod a könyörület
szavait, megsebez dalod,
megöl a hallgatás.
Karollak, vonlak, mégsem érlek el,
ebben az átkozott térben nincs remény,
sötétülnek a jelek
az Ég szennyes mennyezetén.
Ne mondd, hogy a türelem ujja
kivirágzik itt, a Pece-parton –
míg hittem neked,
méregbe mártottad a levegőt.
Megállt az élet, nincs több sora,
bezárt a pánik önmagam csapdájába.
Mi lesz, ha az eső nem mossa
fehérre az ecseteddel átmázolt eget,
ha fonákjukra fordulnak a fákon
a sugárba nyújtózkodó levelek?
Jaj,mindjárt, minden, minden elveszett.
Neved lassan szétfolyik
a közöny szürke lapján.
Kijelölted helyed az ürességben.
Image by Holger Feulner from Pixabay