Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Györggyel

0
180

A tárgyilagosság a legtisztább magány

Gálfalvi György jellegzetes alakja az erdélyi irodalomnak. Tokajban találkoztunk először – valamikor a ’90-es évek közepén. Az utóbbi években pedig Berekfürdőn is rendszeresen együtt töltünk egy hetet. Hamar kiderült, hogy nagy borkedvelő, a borozás pedig rendre anekdotázásba vagy éneklésbe csap át. A történetekből kifogyhatatlan – miként legendás „guruló hordója” is kiapaszthatatlan.
Mellette nem lehet unatkozni. Szász János írta az Utunkban 1977-ben: „Gálfalvi Gyurka bajsza belelóg az emlékek borába”. Eszerint a borszeretet és a múltidézés mindig is jellemző volt rád? És mióta kíséri az életed ez a legendás bajusz?


Jó, tehát induljunk el a bajuszomtól. 1968 karácsony reggelén borotválkozás közben döntöttem el, hogy meghagyom, s azóta sem másítottam meg a döntésemet. Mint kiderült, a belügyi szervek hálásak voltak ezért, mert könnyebben azonosíthatóvá váltam. Csak hallomásból ismerem az egyik rám vonatkozó belső utasítást: azt a banditabajúszú írót meg kell leckéztetni, hogy észhez térjen (szó szerinti fordításban: hogy tanuljon észt).


Ami a múltidézést illeti, alkatilag emlékező voltam. Amíg jobb volt a memóriám, kétlábon járó adatbanknak használt szűkebb és tágabb környezetem, idézetekért, címekért és dátumokért fordultak hozzám, eseményekről tőlem vártak pontosítást. Örömmel olvastam Illyés Gyula hátramaradt és nemrég a Hitelben közölt naplójában eddig ismeretlen feljegyzéseit: „Tudásunk az emlékeink, egész lényünk annyi,
amennyi az emlékeink. Minél több emlék, annál több emberség tehát”. Írás közben emlékeimből is élek. A mindennapi életben akad, akit zavar, hogy olyasmire is emlékezem, amit mások szívesen elfelednének. (Ahány ház, annyi emlék és emlékező.) Ráadásul sokszor megtörténik, hogy az emlékek csőstül jönnek, és szimultán látásom okán olyan emlékek jutnak egyszerre eszembe, melyek látszólag nem függnek össze, más-más idősíkból bukkannak fel, mégis ugyanazon libikókán ülnek.

Ami az általad felemlegetett borkedvelésemet illeti, az nem ilyen egyenesvonalú történet. Tizenöt éves koromban két osztálytársammal bátorkodtunk a sarki kocsmában nagybüszkén kikérni az első féldecinket (monopolt málnaszörppel), s nemzedéktársaimmal együtt évekig rövid italokra szorítkoztunk, mintha attól féltünk volna, hogy a következő féldecire már nem futja szűköcske zsebpénzünkből. Minden
bizonnyal sorsszerű, nem csak ízlés és alkat dolga, hogy én egy idő után elpártoltam a röviditaloktól, és a bor mellett kötöttem ki. Féldeciknél leragadt társaim közös pályafutásunk során sebezhetőbbnek bizonyultak. A bor számomra mindmáig a kötetlen eszmecsere, a bensőséges tárulkozás, az álomszövöde kelléke, arra ösztönöz, hogy az emlékek tárházába bajuszunkat belelógassuk, s szerencsés esetben jobban érezzük magunkat a bőrünkben, mint amennyire okunk lenne rá. Az, hogy időnként énekre fakaszt, külön haszon, de észrevehetted, hogy én nem tartozom a vidám nótázók közé.


Újságíróként kezdted. Mi irányított erre a pályára egy olyan korszakban, amikor minden szóra, minden írásjelre élesen figyelt a hatalom? Markó Béla írta rólad, hogy hatalmas erényed volt „a szókimondás abban a korban is, amikor nemhogy a válaszokat, még a kérdéseket is kockázatos volt megfogalmazni”. Hogy élted meg ezeket az időket?


A pályára előbb az ösztönöm, idővel a meggyőződésem irányított. Egyetlen szóval úgy fogalmaznék, hogy a hepcia. Gyerekkoromtól kezdve kényelmetlen emberke voltam, nemcsak a környezetem, hanem saját magam számára is. Bármennyire is hihetetlen, indulásomtól kezdve dacosan, önérzetesen és kétségtelenül nagyképűen hangoztattam, hogy nem én közeledem az irodalomhoz, hanem az irodalmat akarom
magamhoz közelíteni, amikor szavakat keresek a mondandómhoz. Műfajtalankodásom ebben a keresésben gyökeredzik. Ami a szókimondást illeti: emlékezetem szerint az egykori Gaál Gábor köri vitákban, de magánbeszélgetéseink során is az őszinteség
volt a kulcsszavunk. Az volt a rögeszménk, hogy a világ dolgait el lehetne rendezni, ha őszintén beszélnénk, s borzasztóan elcsodálkoztunk, ha őszinteségünkhöz nem találtunk partnerre. Az én alapállásom az volt, hogy egyenes beszédre késztetem, s ha kell, kényszerítem vitapartnereimet, adott esetben a hatalmat. (Kényszerített hatalom – ez volt az egyik vezérdilim.) A naivság sokáig lebénított, pedig valamikor azt mondták rólam, hogy tanulékony vagyok. Vénségemre beláttam, hogy minden szókimondásommal együtt szemellenzős antidogmatikusként buta és korlátolt maradtam.


Említetted valahol, hogy diákkorodban Németh László és Balázs Ferenc művei gyakoroltak rád nagy hatást. A mai fiatalok már alig olvassák a klasszikusokat, te viszont 16 évesen is komoly könyveket vettél a kezedbe. Ki hívta fel a figyelmed ezekre a szerzőkre? Mi fogott meg az írásaikban, mi vonzott hozzájuk?


Rajtam 12 éves koromban hatalmasodott el az olvasási őrület, amely végigkísért az életemen, és másokkal ellentétben sokszor úgy éreztem, hogy nem csak tágítja, hanem le is szűkíti a világomat. Óriási szerencsémre az eleven élet a könyveknél is jobban vonzott, a társulási ösztön az átlagosnál jóval erősebb volt. A közösségi élmény, a csapatszellem meglehetősen színes társaságban csirázott ki bennem. (Megírtam már, ogy csatangolásaink közben összeverődött alkalmi szabadcsapatunkban gyerekkori pajtásaim között volt, aki Európa-bajnok asztaliteniszező lett, s volt, akit kiskorúként rablógyilkosságért ítéltek el.)


Ha hinnék a fátumban, arra gondolhatnék, sorsszerű volt, hogy kicsapott diákként került a kezembe Balázs Ferenc A rög alatt című könyve, éppen a legjobbkor, mert tizenhat éves koromban tűnődni kezdtem, mihez kezdjek az életemmel. Balázs Ferenc mondata – „Életünk céladomány és nem magántulajdon” – megtapadt azon az élményhalmazon, amelyet addig Roger Martin du Garde, Romain Rolland, Thomas
Mann és mások könyveiből felhabzsoltam. Megértettem, hogy Balázs Ferencből nem az unitárius lelkész (magam is unitárius vagyok), hanem a közössége gondjait felvállaló, a lehetőségekbe nem belenyugvó, a falakat tágítani akaró, felelős ember beszél. (Első kötetem elé azt írtam mottóként: Elfogadni a realitást azt jelenti, hogy belenyugszunk a reménytelenségbe.)

Németh László műveivel valamivel később, tizennyolc éves koromban ismerkedtem meg. Ma is beleborzongok az élmény intenzitására emlékezve. A minőség forradalma csillapíthatatlan szellemi szomjúságra ösztönzött. Ha most lennék fiatal című esszéje Balázs Ferenc gondolatát – életünk céladomány – erősítette. Szerencsés egybeesés, hogy olyan kereső állapotomban értek ezek a hatások, amikor már érett voltam a befogadásukra, és a legnagyobb szükségem volt az eligazításra és bátorításra.

Különleges környezetben élted a mindennapokat a rendszerváltás előtt, hiszen a kertszomszédod volt a Securitate Maros megyei parancsnoksága. Az utóbbi években kiadott munkáidban többször is visszaköszön a legendás szekus őrtorony. Milyen érzés volt ennyire
szem előtt lenni?


Tudomásul vettem a helyzetet. A tudomásulvétel nem jelent elfogadást, de elszánásaim keretébe mindenekelőtt azt kellett tudatosítanom, hol és kik között élek. A szekuritáté szomszédsága, a kerítés túloldalán magasodó őrtorony jelenléte az illúziótlan gondolkodást, a reális helyzetfelmérést segítette. És a szomszédság, a távolság illetve a közelség lényegében nem számított. Tudtam, hogy akkor is szem előtt vagyok, ha több száz kilométerre, akár két határral arrébb kujtorgok. A dossziémban nem találtam meg (pedig van benne egy „Gálfalvi-fotóalbum” – így, ezzel a felirattal) azt a fényképet, amelyet a nyolcvanas években az orrom alá dugtak, s amelyen egy pozsonyi
sörkertben Duray Miklóssal beszélgetek, aki akkor szabadult a börtönből, s közös barátaink arra intettek, nehogy találkozzak vele. Elnézést, amiért magamat idézem: „Az ember alkalmazkodó állat, tudomásul veszi, többnyire elfogadja az elfogadhatatlant.

Mi alkalmazkodtunk a helyzethez, tudomásul vettük, hogy megfigyelnek, lehallgatnak, kihallgatnak, házkutatnak, gyanúsítanak, fenyegetnek, a vegzatúra végén vígan paroláznak, s azzal búcsúznak: a viszontlátásra.”


Neked nem kellett naplót vezetni, vezették helyetted mások… Milyen volt kézbe venne a 6 ezer oldalas szekus dosszié anyagát? Hogyan élted meg, amikor beazonosítottad a jelentéseket író személyeket? Akadt-e az egykori besúgók között olyan, aki felvállalta a tetteit, és bocsánatot kért?


Kacagásaink című könyvemben már beszámoltam arról, mit éreztem, amikor asztalomra tették a hatezer oldalas akkurátusan dossziékba szuszakolt irathalmazt. Ez az irathalmaz, illetve az a része, amelyet eljuttattak hozzám, most is itt van karnyújtásnyira az íróasztalomon. Tudom, hogy hihetetlen, de tizennégy év elteltével sem olvastam aprólékosan végig. Egyszerűen viszolygok tőle. A jelentőket nagyon kevés
kivétellel azonosítottam. Döntő többségük azóta meghalt, utoljára azt másoltam ki a helyi lapból jegyzetfüzetembe, 2021. november huszadikán, hogy „szerető férj, édesapa, dédnagytata XY életének 87. évében hosszú szenvedés után nyugalomra tért. Emléke legyen áldott, nyugalma csendes”. Csatlakozom a gyászoló családhoz, nyugodjon békében. De eszembe jut, furcsa, hogy a besúgók halékonyabbak, mint a besúgottak. Rezignáltam veszem tudomásul, következtetések levonása nélkül. Senki sem kért bocsánatot tőlem, nem is tartok rá igényt. Egyetlen jelentéstevőt kérdeztem meg, miért tette. Azt válaszolta, szörnyű időket éltünk. Igazat adtam neki, valóban szörnyű időket
éltünk, még szerencse, hogy nem lett mindnyájunkból besúgó. Egyik kollégám egy gyenge pillanatában bevallotta, hogy folyamatosan jelentéseket kell írnia rólam, de megnyugtatott, nem jelent semmi elmarasztalót. 2008-ban, amikor a dossziémat elém tették, elképedve olvastam indulattól átitatott, gyűlölettől csöpögő feljelentéseit. Jóval 2008 előtt halálra itta magát. Neki is azt kívánom, nyugodjon békében. Amikor még könnyebben mozogtam, időnként felsétáltam a sírjához.

Úgy fogalmaztál egy interjúban, hogy az emlékeink „formálnak és gazdagítanak minket, s hogy ha így nézzük, akkor öregkorunkban vagyunk a leggazdagabbak, hiszen akkorra bőséges zsákra való gyűlik össze belőlük”. Az utóbbi években kiadott könyveidben ezeket az emlékeket osztod meg az olvasóval. Miért érezted fontosnak a visszatekintést?


A visszatekintést azért tartottam fontosnak, mert még mindig azt hiszem, kötelességem elszámolni az életemmel. Tisztában vagyok azzal, hogy be vagyunk zárva elmondhatatlanságunk zárkájába, de feszegetem a zárat. Azzal áltatom magam, hogy ha érthetően fogalmazom meg a mondanivalómat, talán akad majd olvasó, aki legalább az út feléig elémbe jön, hogy megértse, mit akartam mondani.


Egy másik helyen pedig azt is mondtad, hogy a múlt felidézése, könyvbe csomagolása „Új viszonyt teremtett az emlékezés az emlékező és az emlékek között”. Mennyiben értékelődnek át a dolgok az idő múlásával?


Az emlékek pontosan annyival értékelődnek át, amennyivel bölcsebbek leszünk, és tanulni tudunk magunktól. Nem áltatom azzal magamat és a fiatalabbakat, hogy erre sok remény van. A tények tények maradnak. Legfennebb arról lehet szó, hogy idővel áttekinthetőbbnek tűnnek az összefüggések. Az viszont érdekes tapasztalatom, hogy írás közben olyan emlékeim is felbukkannak, amelyekről nem tudtam, hogy emlékeim, de kiderült, élnek, munkálnak bennem, érvényesíteni akarják a létezéshez való jogukat. Legjobb pillanataim azok, amikor rácsodálkozom a frissen leírt sorokra: hát ez is bennem volt, hát ezt is tudtam. Van tehát remény, ennyi és ilyen.


Több szerkesztőségben is dolgoztál. A rendszerváltás után pedig az egyik legszínvonalasabb erdélyi folyóirat, a Látó főszerkesztője voltál. Ebben a minőségedben számtalan kiváló irodalmárral kerültél közvetlen kapcsolatba. Hogyan tekintesz vissza ezekre az évekre?


Az a több szerkesztőség összesen kettő volt. 1965 és 1970 között az Ifjúmunkás, 1970 és 1989 között az Igaz Szó, amelynek címét 1989. december 22-én délután 6 órakor Markó Bélával kettesben Látóvá változtattuk (lásd : „Megújul a világ”), s ezt a határozatot másnap délelőtt a kollégák szentesítették. Ami pedig a negyvenkét évig tartó szerkesztői pályára való visszatekintést illeti, a felelősség súlyán kívül, de inkább előtte arra emlékszem, amit valamikor így fogalmaztam meg: A közös tőről sarjadó gondolat s az ebből szárba szökkenő egybehangolt cselekvés élményénél ma sem ismerek emberibb örömöt. Mindent egybevetve hallatlanul szerencsés embernek tudom magam. Azt csináltam, ami érdekelt, s nagyobb kalamajkák nélkül megúsztam az életemet. Az, hogy „számtalan kiváló irodalmárral kerültem közvetlen kapcsolatba”, a munkám jellegéből adódott. A magam részéről igyekeztem szívem szerint való emberek
között mozogni, nem rajtam múlott, ha ez nem mindig sikerült. A barátság számomra mindig fontos volt – olykor úgy éreztem fontosabb, mint a környezetem számára –, s az írás, az irodalmi élet sok olyan baráttal megajándékozott, akik örömöt és biztonságot nyújtottak, tartalmat és színt adtak az életemnek.


Milyennek ítéled az erdélyi irodalom jelenlegi helyzetét? És milyennek látod az ott élő magyarság helyzetét? Az anyaországban a (politikai) megosztottság a hétköznapok rákfenéje. Átsugárzik-e ez Erdélybe is?


Ezekre a kérdésekre nem tudok röviden válaszolni. Azt hiszem, egész életemben erről írtam. Akit a véleményem érdekel, olvassa el a könyveimet. Arra mégis kitérnék, hogy a megosztottság rákfenéjét nem a bőrömön, hanem a bőröm alatt érzem.1993-ban Egy áruló monológja címmel keserű vallomást írtam arról, hogy „Röhögnöm kell magamon – magunkon, hiszen valaha teli szájjal tudtam kacagni.
De szitává lőve nem lehet hahotázni.” A helyzet azóta csak romlott, és tovább romlik. Nem voltak és nincsenek illúzióim. A gyűlölet őrülete Erdélybe is átsugárzott. A magam részéről tovább keresem azokat a társakat, akikkel összevillan a szemünk, és igyekszünk ellene szegülni a pusztulásnak. Mi vagyunk az árulók – kétfelől, de olykor körkörösen zúdulnak ránk az átkozódások.


Tavasszal ünnepelted a 80. születésnapodat. Sok mindent megéltél. Volt-e olyan pont az életedben, amire azt mondanád, hogy mai fejjel másként csinálnád? És mi az, ami a legnagyobb elégedettséggel tölt el?


Tudom, hogy nem rokonszenves, de nem akarok senkinek sem tetszeni. Nyugodt lelkiismerettel válaszolhatom: lényeges döntéseimben ma sem választanék másként. Legnagyobb elégedettséggel pedig az tölt el, hogy alaptalanul aggódtam: van, aki az elődeink és kortársaink által megteremtett hagyományt megtartsa és folytassa, csoportosan és szálegyedül tűnnek fel a tehetséges fiatalok, életerős fórumokat teremte-
nek maguknak és képesek azokat meg is tartani. Minden idevágó félelmünket meghazudtolva van közönségük, akikhez szóljanak. Magamat ismételve: „Erőnek kell lenni abban a kultúrában, abban az irodalomban, amely mindig meg tudott újulni, amely folyamatosan dobja fel a tehetségeket, amely ekkora érdeklődést tud önmaga iránt gerjeszteni.” (Kacagásaink)


Mostanság mivel töltöd a napjaid? Mesélj a terveidről! Min dolgozol?


Nyolcvanon túl már nehéz tervezni (öregkori terveinket legbiztosabb fiatalkorban megvalósítani – írtam évtizedekkel ezelőtt.) Fő foglalkozásom az öregség nyűgjeivel való viaskodás. Naivságom történetéhez tartozik, hogy azt hittem, az öregségre fel lehet készülni. Keserűen tapasztalom: nem lehet. Másként (is) kellemetlen, mint amire számítottam. Életem legkeservesebb élménye a tehetetlenség volt. Ehhez most hozzáadódott, hogy mozgásomban is korlátozott vagyok. Úszni még úszom, járni már alig tudok. Naphosszat a padlásszobában vagy az almafa alatt kuksolok. Emlékezek régiekről és régvolt dolgokról. Mostanában gyakran jár eszembe Márai mondása: az öregség a túlélés hősiessége. Aztán nem kívánt tovább hősködni és agyonlőtte magát, miután lelkiismeretesen eljárt egy tanfolyamra, ahol célozni tanult. De haláláig megőrizte szellemi frissességét, és bölcsen számot vetett sorsával. Ahogy egy másik bölcs ember, Osvát Ernő írta:
„A tárgyilagosság a legtisztább magány”.