Bene Zoltán – Rutin

0
895

(Részlet az Igazak című, készülő regényből)


A Liliom utcára olyan csönd borult, hogy az álom és az ébrenlét határán bóklászó nyomozó azt hitte, valami mély kútban vergődik, s egy pillanatra az is fölmerült benne, nem temették-e el élve? Visszatérő rémálma volt az, hogy fekszik a lövészárok mélyén, a bajtársai pedig sírva és jajveszékelve lapátolják rá a földet, ő azonban képtelen megmozdulni, képtelen hangot kiadni, csak hever ott, akár vihar után a letört faág a földúton, a szeme tágra nyitva, s ahogy mind több por hullik bele, egyre homályosabban lát, míg végül szürkeségbe borul minden, csak a tompa, puffanó zajokat hallja és a távoli ágyúdörgést. Nagy nehezen fölemelte a fejét, kirázta a szeméből az álmot,
megkönnyebbült, hogy nem ez a rémlátomás szutyongatja, egyszersmind csalódottan állapította meg, hogy még mindig éjszaka van.
Zaklatott álmok, forgolódás, sajgó láb.
Éjszaka.
Koromsötét éjjel volt az is, amelyik arra a napra virradt, három hónappal korábban.
Igaz Gerő szeptember végén, szép vénasszonyok nyarában sétált föl s alá a Tisza-parton.
− Bulgária békét kért – hallotta ki a mondatot a mellette elsiető két, gondterhelt férfi beszélgetéséből.
− Az antant ezt a háborút megnyerte, nincs mit tenni…
Nincs mit tenni, ismerte be Igaz Gerő is. Bő egy esztendeje tartozott a városi rendőrség kötelékébe, sebesült lába már csak időjárásváltozáskor fájt, valamint hetente legalább kétszer éjszaka, nem tudott rájönni, miért, illetve olyankor, amikor az átlagosnál többet kutyagolt. Mivel azonban a villamosok hol jártak, hol nem, konflisra meg nem volt pénze, igen gyakran kínlódott. Azon az őszi délutánon is. A zsebében néhány ópiumlabdacs, a szájában egy Memphis, a szívében szorongató keserűség, a gyomrában a halpaprikás, amit a prófétában evett a Kölcsey és a Kárász utca sarkán, ahonnan az utolsó falat eltüntetése után egyből idesétált, a folyóhoz. Az a nyomorult
asszony járt az eszében, aki belefojtotta a gyerekét a mosóteknőbe, amikor megtudta, hogy az ura elesett. Az első gyilkossági ügye volt, nyomoznia sem kellett, az anya bevallott mindent, könyörgött, hogy mielőbb akasszák föl, ne hagyják szenvedni.
− Rutineljárás – szögezte le Bagdy úr.
Rutineljárás, visszhangzott Igaz Gerő fejében. Ahogyan rutineljárás volt agyonlőni a szöges bunkóval elkapott taljánt is. Éjjelente meg-meglepték egymást a lövészárokban, véres közelharc alakult ki, néha bokáig gázoltak a vérben. Aki úgy esett fogságba, hogy tisztességtelennek minősített fegyvert találtak nála (szöges bunkót, vasláncot, rozsdás böllérkést, ilyesmit), az a halál fia volt. Parancsba adták, hogy ilyen esetekben rutineljárás kivégezni a foglyot.
− Jó napot, nyomozó! – riasztotta föl a gondolataiból egy ismerős hang. Fölemelte a fejét, és Horváth úrral, valamint a karján egy sudár termetű fiatalasszonnyal találta magát szemközt. Bemutatkoztak.
Így ismerte meg Klárát.
Kisvártatva Horváth úr összetalálkozott egy régi ismerősével, aki biliárdozni hívta, aminek bűntudatos ábrázattal eleget is tett, a lányát pedig a kollégájára bízta. A nyomozó hazakísérte az asszonyt, a háborúról és a szomorúságról beszélgettek, a veszteségekről, a kilátástalanságról, a várható vereségről, a bizonytalan jövőről. Mikor elköszöntek egymástól, Igaz Gerő megkérdezte a nőt, nem tartana-e vele egyszer moziba.
− Férjes asszony vagyok – felelte Klára, de nem a fölháborodás, sokkal inkább a csalódottság hallatszott ki a hangjából. A nyomozónak nyomban eszébe jutott, hogy Horváth úr nem egyszer emlegette már a vejét, akinek a lábát ragadta el a háború.
Zavartan kérte az elnézést, ám az asszony egy csöppet sem haragudott. Lágyan nézett a férfira.
− Csütörtökönként az Európa Kávéházban meg szoktam enni egy süteményt – közölte pirulva, szemlesütve, akár egy bakfis. – Apám most is onnan kísért haza, de többnyire nehezére esik, hogy engem pátyolgasson, általában egyedül látogatok el oda, s haza is egyedül jövök.
− Mégsem ajánlkozhatok lovagnak egy férjes asszony…
− Nyilvánvalóan nem! – csattant föl a nő meglepően élesen.
− Viszont, ha kedve tartja – folyatta sokkal kedvesebb hangon −, véletlenül éppen arra járhat egy hét múlva, csütörtökön, három óra tájt, hátha ott leszek én is – a mondat végébe még egy kacér mosoly is belefért, aztán Klára becsusszant az ajtón, amelyet éppen kinyitott a cselédlány, a nyomozó pedig kicsit talán megszeppenve, de mindenképpen meglepődve álldogált még egy ideig az utcán.
Egy hét múlva fél háromkor vette a kalapját, Bagdy úrnak azt mondta, egy régi katonatársával kell találkoznia, aki talán értékes információkkal szolgálhat az alsóvárosi rablásokkal kapcsolatban, amelyek két hónapja keserítették az életüket, mivel semmiféle nyomra nem bukkantak. Bagdy úr csak dünnyögött valamit, és szundikált tovább az iratok fölött, amelyekben elmélyedni tervezett a munkaidőből hátralévő órákban.
Igaz Gerő érkezett először az Európa Kávéházba. Rendelt egy spriccert, rágyújtott egy Memphisre, és egyre sűrűbb füstfelhőbe burkolózva várakozott. Negyedóra sem telt belé, megjelent Klára. Úgy tett, mintha megfelelő asztalt keresve kutatná át a tekintetével a helyiséget, végül elindult egy irányba, aztán meggondolta magát, s mikor a nyomozó mellett haladt el, megtorpant, és meglepetést színlelve megállt.
− Nahát, csak nem maga az, nyomozó?
− Szolgálatára, asszonyom – pattant föl Igaz Gerő, széles mozdulattal húzta ki az egyik széket, amelyet az asszony szabadkozva és irulva-pirulva el is foglalt.
Két órán keresztül beszélgettek, és bár Igaz Gerő képtelen lett volna fölidézni, valójában miről, azt a két órát élete legszebb emlékeinek egyikeként őrizte. A következő héten még tovább maradtak, október 10-én pedig megcsókolták egymást a Kis-Tisza utca sarkán, az esti szürkületben, de ettől Klára úgy megrémült, hogy a következő csütörtökön kis híján otthon maradt. Végül félórás késéssel érkezett a kávéházba, amely szokatlan zűrzavarral fogadta.
− A háborút elveszítettük – jelentette ki aznap a Parlamentben Tisza István, és a kávéházi nép ettől pontosan úgy összezavarodott, mint azok, akik nem jártak kávéházba. Egyesek szerint azonnal le kell tenni a fegyvert, ezt kívánja az értelem, mások
szerint a végsőkig kell küzdeni, ezt kívánja a becsület. Egy zilált hajú, borvirágos ábrázatú férfiú fölállt egy székre, s onnan szavalta a kezében tartott gyűrött papírlapból olvasva, borízű hangon, hogy:


A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér’,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó, magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.

Miközben szavalt, folyvást az egyik sarok felé pislogott, ahol szakállas, barna férfi ült, és úgy tett, mintha nem is hallaná a verset, konokul bámult maga elé, miközben a szája fáradhatatlanul mozgott, mintha zsolozsmát mormolna.
− Juhász Gyula az, a költő – súgták a magában motyogó alakra mutogatva itt is, ott is −, neki szaval a Kertész, be akar vágódni nála, mert azt beszélik, előbb-utóbb a színügyi bizottságba fog kerülni…
Kertész Endre, a színész valóban mindent megtett, hogy az aradi vértanúkat idéző friss verset a szerző megelégedésére harsogja el, ám a költő semmi jelét nem adta annak, hogy a füléhez elért volna iskolázott hangja.
− Igen rutinos előadás, uram – biggyesztette le az ajkát egy, a délutáni óra ellenére máris félrészeg újságíró, aki bennfentesnek érezte magát a színház világában. – Jöjjön el szombaton a Nyugat-estélyre a Tisza szállóba, s ott mondja el, de kicsit talán jobban,
ihletettebben!
− Szombaton este a Tartuffeben Orsonként szórakoztatom majd a nagyérdeműt − fortyant föl Kertész −, és különben is, honnan veszi a bátorságot? Honnan…? – de nem folytathatta, mert valaki azt kezdte üvölteni, a bolsevikok miatt veszítettük el a háborút, mások erre azt ordították, a románok a hibásak, megint mások az osztrákokat szidták; akadtak, akik zsidóztak, amint olyanok is, akik a punnyadt polgárokat okolták, míg egyesek szerint a földtúró parasztok vallottak kudarcot a frontokon − Juhász Gyula ekkor, arcán döbbent és undorodó kifejezéssel fölállt, és kioldalgott a kávéházból.
Alighogy a költő távozott, megérkezett Klára, egyenesen Igaz Gerő asztalához sietett, szó nélkül leült.
− Hiába volt – mondta.
− Pontosan ez jár az én fejemben is – bólintott a nyomozó, és önkéntelenül megdörzsölte a sebesült lábát. Azon a napon alig szóltak egymáshoz. És Igaz Gerő azt a találkozást is élete egyik legszebb emlékeként őrizte. Pirkadt. Ez is egy rutin, suhant át a nyomozó agyán. A Nap rutinja. És a nap rutinja is egyben. Fölcihelődött, elszívott egy szál cigarettát, nekikészült a saját rutinjának: lezárni Nagy Gyula meggyilkolásának ügyét abban a szellemben és oly módon, ahogyan azt a titkosrendőrség elvárja tőle. És aminek, érezte, nem sok köze van a valósághoz.

Kép forrás: Pixabay