1.
− Ezt a tetoválást, itt, a vállamon, ezt azért csináltattam, hogy sose feledjem – mormogja Lobonc. Gyűrött, koszos atlétáját igazgatja, nehogy bármit is takarjon a képből. Nem mintha bármit is takarna.
− Hülye vagy te – legyint felé Pipa.
− Csak rosszul fejezem ki magam – védekezik Lobonc. – Egyik percben sötétség, a másikban napfény…
− Hol? – kérdezi Mitya, a csapos.
− A lelkemben – vágja rá Lobonc.
− Vagy az agyadban inkább – csóválja a fejét Pipa.
Lobonc végigsimít tükörsima koponyáján. Az ujja hegyével érzi, hogy a bal füle mögött izzad.
− Akkor is így izzadtam, pont itt – jegyzi meg.
− Hol?
− Itt.
Mutatja, hol.
− Amikor rád varrták ezt a rusnya rajzot? – röhög Mitya, a csapos.
− Nem – rázza a fejét hevesen Lobonc. – Amikor megtörtént.
− Mi történt meg? Hülye vagy? – száll be a társalgásba Gyurma.
− Az – mondja Lobonc nyomatékosan. – Naná, hogy…!
Tizenöt évesen már olyan volt a feje, akár egy biliárdgolyó.
− Alopecia areata – állapította meg a bőrgyógyász. – Annak is egy igen agresszív formája.
Az anyja elsápadt.
− De nyugodjanak meg, ebbe nem lehet belehalni, jóllehet autoimmun betegségről van szó, mégsem kell megijedni! – az orvos megigazította a szemüvegét, egy biztató mosolyt küldött a kamasz felé. – Az a lényege, hogy a haj- és szőrtüszők sejtjeit az immunrendszer testidegen anyagként azonosítja, következésképpen pusztítja őket.
Három nap múlva valaki ráragasztotta a Lobonc nevet. Eleinte verekedett miatta, utóbb hozzászokott. Hovatovább az eredeti nevén már senki sem szólította, s ha valaki mégis, föl sem kapta rá a fejét.
Soha nem kellett megtanulnia borotválkozni, viszont − hogy a férfiasságát bizonyítsa − olyan izmosra gyúrta magát, akár egy ketrecharcos.
Egy időben gyakran nézték escortfiúnak, aki divatosan simára gyantáztatja a testét, hogy jobban gerjedjenek rá a vén buzik, ám ezt soha senki nem merte a szemébe mondani. Húszévesen Siófokra került az egyik diszkóhajóra, kidobónak. Azon a nyáron, amelyiken az éjszakázás mellett nappali munkát is vállalt, rákapott a speedre. Néhány év alatt az izmai úgy elsorvadtak, akár fiatal barackfa az aszályban, kisvártatva a pénzből is kifogyott, kidobóból alkalmi munkákból és olykor törvénytelen megbízások teljesítéséből élő peremfigura lett, a szintetikus drog helyett a régi, jól bevált alkoholhoz fordult.
3.
Soha nem volt elég a pénz, ezért vállalt melót az éjjeli diszkómunka mellett még nappalra is. Elszegődött kísérőnek az élményhajóra. Siófokról jártak Keszthelyre, főleg németekkel a fedélzeten. Kikötöttek Tihanyban, sült keszeget szolgáltak föl (később már hekket), cigányzenészek húzták a háttérmuzsikát, hosszú szempillájú lányok mutatták be a legújabb bikinidivatot és a hajóút során a vendégeknek – akárcsak a tengeri kirándulásokon − lehetősége nyílt arra is, hogy a hajóról a vízbe ugráljanak, pancsoljanak. Minden út alkalmával elidőztek egy órát a tó közepén, hogy kilubickolhassák magukat.
A vállalkozás nem igazán hozott igazi, átütő sikert a tulajdonosoknak, már csak azért sem, mert a Balaton nem olyan, mint a tenger, nem lehet lelátni az aljáig, a fürdőző nem csodálhatja önfeledten az alatta-körülötte burjánzó színes élővilágot. A Balaton vize sűrű, zöldes és átlátszatlan. A mélyből hínárok kúsznak fölfelé, sokakban szorongást, másokban viszolygást keltve.
Az élményhajó azonban talán még így is hozott volna eleget a konyhára (a hekk és a bikinis lányok bírtak némi vonzerővel), ha nem történik az, ami történt.
Lobonc hátralévő életében gyakran álmodott azzal, hogy Ödön, a főlegény üvölt mellette.
− Baaaaszkiii, a hülyegyerekeeeeek! – azzal gyönyörű ívű fejessel vetette magát a vízbe; még arra is figyelt, nehogy a hajótest körül úszkáló utasok fejére ugorjon.
Lobonc arra fordította a fejét, amerre Ödön nézett, mielőtt kifakadt, és a tettek mezejére lépett: egy háromszög alakú hátuszonyt pillantott meg.
− A hülyegyerekek – szűrte ő is a foga között, ám mire kimondta, Ödön elérte az uszonyt, s azon nyomban alá is merült, hogy a következő pillanatban újra fölbukkanjon – a lába. A bal. Vérző, meztelen, magányos láb.
− Aztakurva – sápadt el Lobonc, és úgy ordított, mint akit nyúznak.
− Kifelé, kifelé, vissza, vissza!
Hát persze, gondolta később, sokszáz álmatlan éjszakáján, ilyen messzire miért is úsznának be a hülyegyerekek…?
4.
A bikacápa a kékcápa-alakúak rendjén belül a negyvenkilenc fajt magába foglaló kékcápa-félék családjába sorolható. A család első képviselői a harmadidőszak első felében, az eocén időszakban (ötvenötmillió évvel ezelőtt-től harminchatmillió évvel ezelőttig) lerakódott tengeri rétegsorokból ismertek, fosszilis fogmaradványok formájában. A család virágzása hozzávetőleg harmincöt millió évvel ezelőtt, a neogénben kezdődött, és egészen a napjainkig tart. A késői harmadidőszak meleg trópusi tengereiből számos fajuk ismert, így többek között a magyarországi miocén korú (azaz huszonhárom millió évvel ezelőtti időktől ötmillió évvel ezelőtti korokig lerakódott) rétegekben is igen gyakori Carcharhinus priscus. A bikacápa a csoporton belül a fiatalabb fajok közé tartozik, a faj első képviselői a késői miocénben, körülbelül nyolcmillió évvel ezelőtt jelentek meg a tengerekben. Ez az egyetlen olyan cápafaj, amelynek ismerjük egy, teljesen a limnikus, azaz az édesvízi létformához alkalmazkodott szubpopulációját: a közép-amerikai Nicaragua tóban élő egyedek egész életüket az édesvízben töltik. Bizonyított tény az is, hogy ennek a fajnak az egyedei igen nagy távolságokra képesek felúszni a bővizű trópusi folyamokon. Egy, a maga nemében rekorder példányt az Amazonas torkolatvidékétől háromezer-kétszáz kilométeres távolságra fogtak ki! Gyakran felúsznak a Missisipin, az afrikai folyamok közül beúsznak a Zambézibe, a Limpopóba, a Gabonba, de fogtak már ki bikacápákat a Tigris és az Eufrátesz hullámai közül is.
5.
A rendőrségi vizsgálat hónapokig tartott, eredménytelenül zárult. Ödön tragédiája után néhány órával kilőtték a gyilkost a Keszthelyi-öbölben: egy három és fél méter hosszú bikacápát. Soha nem derült ki, ki engedte a tóba, hogyan került oda és miért. Ödönről Siófokon és Keszthelyen is neveztek el mólót, hiszen önfeláldozásával megmentette több turista életét: míg a fenevad csócsálta, az élményhajó utasai egytől egyig épségben visszajutottak a fedélzetre.
Lobonc senkinek nem árulta el, hogy Ödön azt hitte (amint először ő is), gyerekes csíny áldozatai.
Habár a cápának ez akár gyerekes csíny is lehetett, jutott Lobonc eszébe egy-egy tiszta pillanatában. Igaz, az életével fizetett érte.
Az a rohadt dög.
6.
A balatonberényi kocsmában találkozott Vargával, a grafikussal. Együtt részegedtek le és együtt hányták oldalba a templomot. Együtt ébredtek a keszthelyi detoxban. Együtt keresték föl a keszthelyi tetováló szalont, ahol egy rasztahajú fickó Varga rajzát Lobonc jobb vállára véste.
A Balaton hullámai közül kiemelkedő cápa pofájában, hatalmas fogai között egy letépett emberi lábat tart, alatta a mélység felé süllyedő Ödön kikerekedett szemei bámulnak a világba. Tanácstalanul.
7.
− Ödön is azt hitte, csak egy kurva csíny. És az életével fizetett érte – motyogja Lobonc, közben az atlétáját igazgatja.
− Mit hadoválsz? – förmed rá Pipa.
− Semmi, semmi, semmi – hajtogatja Lobonc. – Semmi, semmi!
− Azt hiszi a hülye, hogy ott volt, amikor vagy tizenöt éve az a bikacápa megevett egy fószert – röhögött Mitya, a csapos.
− Ott ám, persze – vigyorog Gyurma, és megfeszíti az izmait. − A pék faszát, azt!
− Ezt a tetoválást, itt, a vállamon, ezt azért csináltattam, hogy sose feledjem – motyogja Lobonc.
− Hülye vagy te – legyint felé Pipa.
− Naná – ismeri be Lobonc, és az utolsó ötszázasán vesz még egy sört.